Ez a füzet az építészeti szabadkézi rajz alap-tónusozásáról kialakult szemályes véleményemet mutatja be. Eredeti célkitűzésünk a mélység látszatának hű kifejezése. Ez a cél sokféle úton érhető el. Mindenki másképpen árnyékol. A rajzolási sorrend is nagyon szubjektív fogalom. Ismerkedjünk meg az alábbiakban az én megközelítésemmel is!

     Tónusok révén a mélységi hatás látszatát növeljük, miközben a vonalrajz részleteit gazdagítjuk. A tónus világos és sötét mezők ritmusos váltakozása. A szélsőséges fehér és feketék között az átmenetek szürkéi helyezkednek el. A legvilágosabb és legsötétebb mezők között eltérő világosságú tónuslépcsők feszülnek.

Vegyük például a hó-taposó "Pisten-Bully" lánctalp-nyomát! Tisztavonallal rajzolva ezt a részletet, a terep csíkos felszíne érthetetlen "vonalkódnak" tűnik mindaddig, amíg barázdái el nem érik a felület peremét. A metszék már vonalasan is értelmes. A recézett domborzat pozitív és negatív henger-formái köztes mezőben csak tónusozással jeleníthetők meg.      A gyakorlatban ez úgy fest, hogy a fénnyel átellenes palást-oldalt önárnyékkkal választjuk el a megvilágított sávtól. Az árok peremét pedig a vetett árnyék és önárnyék közé szorított reflexfény csíkja érzékelteti (1. ábra). 1. ábra: A tisztavonalas kifejezés határai. A metszet vonalasan is értelmes marad. A köztes mező kinagyítva csupán vonalkódnak látszik. Felületi plasztikát hozzáadott tónus révén (itt: önárnyék, reflex-fény, vetett-árnyék) fejezhetünk ki.

     A tónusozásnak köszönhetően a tárgyak és környezetük részleteződnek, a térsíkok elkülönülnek. Megismerjük a távolságokat és a fényviszonyokat. A felületek gazdagodnak, az anyag-fajták elkülönülnek. Tónus-különbségeik révén a színekre is utalást tehetünk.

•     Előtónus (felületosztás, anyagjelölés)      •     Alaptónus (helyi kontraszt)      •     Köztes tónus (árnyékok és fények)      •     Térsík-tónus (levegő-perspektíva)      •     Általános tónus (színek tónus-különbsége)

     A tónusozás kényes felépítményéhez biztos alapra van szükségünk. Illusztrációm szerint maga a szerkezeti alapvonal-háló az az "asztal", amely a tónusozás áttetsző rétegeit hordozza. Az egyes fóliák sorrendje időnként fel is cserélhető.
     A tisztavonalas fázis nemcsak a tárgy-kontúrokat és a "környezeti belemetsződéseket" tartalmazza, hanem az árnyék- és fényhatárokat, az anyag- és szín-váltásokat is. A tónusozáshoz minden jelentősebb tónusváltás határvonalára szükségünk lesz. Egyébként "vonalat" is azért látunk, mert eltérő tónusú foltok határát észleljük.
     Az előtónus felület-osztásaival ill. anyagjelöléseivel egyes mezők vonalhálóját "besűríti", s ezért bizonyos átmenetet képez a vonalrajz és a tónusrajz között. A levegő-perspektívából adódó, térsík-tónusokhoz a távolságok árnyaltabb kifejezésekor folyamodunk, amikor már egyéb eszközeinkből kifogytunk.
     Tanulmányom az alaptónussal, mint vonalmenti tónus-különbséggel foglalkozik. Az első tónuslépcsőt "helyi kontrasztnak" neveztem el.

Vizsgáljuk meg a székláb önárnyékos oldalának azt a részletét, ahol az önárnyék a vetett-árnyékkal találkozik! Az önárnyék a tárgyon belül van. A vetett-árnyék a környezethez tartozik. Az érintkezési szakaszon - az eddig egységesen sötétnek vélt - képsík-mozaik belső határsávja külső szomszédjához képest világosabbnak látszik (3. ábra).      A kezdők hajlamosak egyetlen megfigyeléssel elintézni a tónusozás többlépcsős folyamatát, amikor csak a tárgyon belül vetik össze a megvilágított oldalt az árnyékban levővel. Típushibának számít az önárnyékos tárgy-oldal azonnali, teljes besatírozása. A főtéma kidolgozása során a környezethez tartozó tónusok helyi hatásait is mérlegelnünk kell.

     Felfogásom szerint a tónusrajz alapozását a "helyi kontraszttal", vagyis a vonalmenti ellentétpárok feltérképezésével érdemes elkezdeni.
     A helyi kontraszt kivitelezése úgy történik, hogy a képsík-mozaikok határaira összpontosítunk. "Figyelmünk távcsövét" ráirányítjuk az első mező kerületének egy-egy szakaszára. A határmenti tónus-különbségek megállapítása érdekében a vonalháló többi részét ideiglenesen kitakarjuk. (Alkalmas segédeszközünk lehet ehhez pl. egy lyukas CD.) A célterület kontúrvonalát "kerület-követő felderítéssel", azaz oldal-kihagyás nélkül követjük. A kérdéses határsávot annyira kinagyítjuk, hogy figyelmünk fókuszában csak egyetlen, kurta vonal-szakasz maradjon.. Ekkor a szemügyre vett kontúrvonal a "megfigyelés körét" ketté osztja (6. ábra).
     A mező-felek szomszédsági viszonyban vannak. A vonal két oldalát vonalfél-szomszédságnak (vonalmenti ellentét-párnak) nevezzük. Feladatunk a szomszédságok világossági fokának összehasonlítása. A tónusozás kezdetén, ideiglenesen, a helyi különbségeket végletekben állapítjuk meg. Minden képsíkbeli vonalnak két oldala van. Eldöntendő az a kérdés, hogy melyik a sötétebb? Valamelyik oldalfélnek feltétlenül győznie kell a sötét-világos ellentétpár viadalában! Ahol van vonal, ott tónus-különbség is adódik. Az esetek döntő többségében egyértelműen kiválasztható a sötét oldal (7. ábra).
     Megfigyelésünk eredményét "tónus-kezdeménnyel" rögzítjük. Az egyszerűség kedvéért eleinte csupa szélsőséges értékekkel dolgozunk. Vagy "világos", vagy "sötét"! Az átmenetek szürkéit későbbi vonalháló-rétegek fokozataival nyerjük majd. Fehér papíron a világos oldal egyenlőre üresen maradhat. Legnagyobb kontraszt a "semmi" és a "valami" között feszül. Kétoldali, azonos "szürke" kioltja egymást, s a kontraszt-hatás megszűnne.

     Ezután a tónus-kezdemények összehangolása következik. A világos és sötét végleteket szürke-skálák révén kötjük össze, vagyis megfelelő átmeneteket képezünk (8-9. ábra).

     Ceruza-technikában az első vonalréteg kontúrral párhuzamos sorozatként jelenhet meg. Az eredeti határvonal belesímul a sötétebbik oldal-félbe.

A "helyi kontraszt" elvét más technikákban is eredményesen alkalmazhatjuk.      Tus-rajznál a helyi kontrasztot létrehozó, első vonal-sorozat a mező-határtól "elfelé", arra merőlegesen is elindítható. A további vonalrétegek itt akár derékszögben is találkozhatnak.      A vonalkázás irányának gondos meg-választásával azonnal kifejezhetjük a felületek térbeli helyzetét. "Felületkövetés" esetén ugyanis a tónusozás vonalhálója az esésvonalakat vagy a rétegvonalakat követi. Közelebbről ez azt jelenti, mintha a felületre merőleges metszősík nyomán keletkező metszésvonallal párhuzamos vonalakkal tónusoznánk (4. ábra).

     A legelső képsík-mozaikhoz tartozó "helyi kontrasztok" meghatározásához legalább annyiszor kell odanéznünk, ahány oldalú síkidom a kérdéses mező (x. ábra).

     A megfigyelések számát a kapcsolódó kontúrok tovább növelik, hiszen ezek a szomszédos területeket újabb zónákra tagolják. A sarkokba torkolló mezőhatárok egyszeresen számítanak. Duplán veendők az oldalakba befutó keretvonalak. Ekkor ugyanis az eredeti határhoz többféle képsík-mozaik kapcsolódik, amelyeknek világosságát előbb egymástól is el kell különíteni. Képletben kifejezve:

     Fenti összefüggés csak a legelső képsík-mező esetére igaz, mivel a kapcsolódó mezők körüljárásakor egyre több ismétlődéssel találkozunk. Mint megannyi döntés (korábban feltett összehasonlító kérdéseinkre) szaporodnak a tónus-kezdemények! Végül az adatok füzére összeér, s az alap-tónusozás helyszíni szakasza - a helyi kontrasztok megállapításával - lezárul.

A megfigyelések számára szerkesztett képletet kövessük az alábbi példán (5-9. ábra)!      Végezzük el a helyi kontraszt kerület-követő felderítését először az oszlop önárnyékos oldalán! A mellékelt rajz szerint a választott képsík-mező kerületéhez kettő darab, oldalélbe metsző keretvonal ("környezeti bele-metsződés") tartozik. Kvél = 2 A vizsgálandó mező oldalainak száma (k) = 4 A sarkokba futó keretvonalak száma (Kvs) = 6 Körbejárva a mezőt, összeszámolhatjuk, hogy első képsík-mozaikunk határsávjainak meg-figyeléséhez összesen 4 + 2x2 + 6 = 14 db "odapillantás" szükséges

5. ábra: Az önárnyékos hasáb-oldal (mint első képsík-mozaik) környezetével kontrasztba állítva.

6. ábra: Fókuszálás. Az első képsík-mozaik kerületét követve felderítjük a helyi tónusváltásokat. Figyelmünk fókuszát szakaszosan a kinagyított vonal-részletre irányítjuk.	7. ábra: Döntés. A határsávokat összehasonlítjuk és sorra bejelöljük a sötét féloldalak helyét. A vonalmenti ellentétek egyértelmű megállapítása érdekében a háló többi részéről átmenetileg nem veszünk tudomást.

8. ábra: Átmenetek. A képsík-mozaikon belül kialakult szélsőséges tónus-kezdemények között átmeneteket képzünk. Lehetséges variációk: S/S, V/V ill. S/V, V/S. Szaggatott vonal jelzi az átfordulások képzelt tengelyét.	9. ábra: Kiterjesztés. A tónus-kezdeményeket kiterjesztjük a közeli kerethatárokig ill. a "virtuális tónusváltókig", amelyek mentén az ellentétek átfordulnak. Kialakulnak az átellenes "sakktábla-mezők".

     A ceruzarajz fejlesztése idején a vonalháló-rétegeket szaporítjuk, a kimaradt közöket kiegészítjük, a szélsőségek között átmeneteket képezünk. A vonal-sorozatok irányát (pl. söprü-alakú foltokban) csoportosíthatjuk. Elrendezzük vonalközöket, rendbeszedjük az átfedéseket. Tisztázhatjuk a folt-határokat, eldolgozhatjuk a réteg-határokat - így alakul egyedi alkotássá a tónusrajz!

     A téma belső logikáját követve foltról - foltra ( pontosabban : térsíkról - térsíkra haladva ) nézzük át vonalsorozatainkat! Szempontjaink a következőek lehetnek:

     •     A vonalak minősége (a vonalak helye, vastagsága, hossza, iránya, tömöttsége, pereme,            folytatólagossága, szomszédjától való távolsága; a vonalak köze),

     •     A vonal-rétegek száma (a folt mint "seprű" alakja és határai, a rétegeződések átfedése, a foltok            egymásba-olvadása, a szomszédságok viszonya, a vonal-sorozatok iránya s ezek egymással bezárt            szöge, stb.)

     Árnyékfolton belül gyakran találunk fényt. Az árnyékos mezőket csak fokozatosan sötétítsük! Helyi kontrasztos megfigyeléseink nyomán elindított, rövid vonal-sorozatainkat (a "tónus-kezdeményeket") a kidolgozás során a "köztes tónusok" szürkéivel rendezzük össze. Egy-egy mező belseje az átmenetek felrakása után szinte mindig világosabb marad, mint a perem-területek. A rajzlap széleinek részleges sötétítése tovább növeli a mélységi hatást. Külön fázisban "járjuk körül" csak a fényeket is (ezt fényvadászatnak nevezzük) és gondosan különítsük el egymástól a fényes és az árnyékos zónákat!
     A vonalréteg-hálók számának felső határát a vonalak között megőrzendő legkisebb távolság határozza meg
.
     A tónusozás egyik eredménye az lesz, hogy a kontúrok beleolvadnak valamelyik vonalfél-oldal tónusába.

     A helyszíni tónusozás döntő hányada a (pillanathoz és nézőponthoz kötött) helyi kontrasztok vázlatos rögzítésével telik. Véleményem szerint a vonalmenti tónuskülönbségek lelkiismeretes feltárása a természet után készítendő látvány hitelességének egyik záloga. A kidolgozás gyakran emlékképekből táplálkozik - megfigyeléseink jegyzet-szerű tónus-kezdeményeit utólag összefésüljük. Ekkorra a helyszíni hatások közül biztonsággal kiszűrhető a lényeg, s összegezhetjük a téma szempontjából valóban fontos dolgokat.

     Átellenes képsík-mozaikok azonos világosságú sávjai a közös határ mentén csak pontban érintkezhetnek. Vonal mentén találkozván ugyanis feloldanák a határt s a két szomszédos mező összeolvadna (11. ábra).

	11. ábra: Sakktábla-effektus. Helyezzük el ujjunkat a lap szélén úgy, hogy a környezet fekete-fehér oszása éppen keresztezze! Világos háttér előtt ujjunk sötétnek, sötét háttér előtt világosnak látszik. Az ellentétes tónusú háttér-mezők a tárgykontúron belüli tónust is váltásra kényszerítik.

12. ábra: A Helyi Kontraszt illusztrációja. (Saarinen: A Nagy Iv. Jefferson-emlékmű és kilátó St.Louis-ban, Missouri, USA) A kontrasztos környezetbe állított keret saját tónusa elsötétül ott, ahol háttere kivilágosodik.

ÖSSZEFOGLALÁS

     A "helyi kontraszthoz", mint vonalmenti alaptónushoz a tisztavonalas szerkezeti előkészítés után, az általános tónusozás előtt folyamodunk. Alkalmazásának során figyelmünk fókuszát szakaszosan ráirányítjuk a kontúrok határsávjaira. Egy-egy kiszemelt képsík-mozaik belső világossági viszonyait ("kerület-követő felderítéssel") szomszédaiéhoz viszonyítjuk.
     Ahol van vonal, ott bizonyára lesz tónus-különbség is. Fény és árnyék kölcsönhatásukban érvényesülnek. ("Hegy nincsen völgy nélkül.") Tónusos rajzunkon a fényeket árnyékok kísérik, az árnyékos részeket pedig világosabb foltok zárják körül.
     A tisztavonalas, "fehér grafika" először csupán szélsőséges, világos-sötét ellentét-párokkal mélyül a vonalháló mentén. A határok fokozatosan kiélesednek. Ezután az adott képsíkmozaikon belül korábban feltérképezett tónus-végletek közé átmeneteket illesztünk. A felületek, anyagok, térsíkok ill. színek eltérő világossági fokozatait további tónusrétegekkel tudjuk bemutatni.

Elemi folt: A tónusozott képsík-mozaik legkisebb összetevője. Alakja közel háromszög. Mindegyik elemi folt egy "éles" peremből és két halványabb szegélyből áll. Az elemi folt éles peremével illeszkedik a kontúrvonalra. Az éles perem és a tompa oldalak között a világossági skála kezdeti átmenetei érvényesülnek. Így a tónus-kezdemény is "elemi folt" (13. ábra).      Felület-követő vonalháló: a vonalkázás iránya párhuzamos a felületre merőleges metszősík nyomán keletkező metszésvonallal.      Képsík-mozaik: A vonalrajz kontúrokkal határolt mezője. Az előkészítő tisztavonalas háló nemcsak a tárgy- és a környezet keretvonalait tartalmazza, hanem az árnyék- és fényhatárokat, az anyag- és színváltásokat, tükröződéseket, valamint minden egyéb jelentős határvonalat, amely tónus-váltást jelez (15-16. ábra).      Kerület-követő felderítés: a kiválasztott képsík-mozaik kerülete mentén haladva, a határsáv belső felét szakaszosan összehasonlítjuk a külső vonalfél világosságával.

13. ábra: Elemi folt (tónus-kezdemény) figyelmünk fókuszában.

     Kontúrvonal: A képsík-mozaikokat egymástól elválasztó vonal, amely mentén átellenes tónus-különbség keletkezik.

     Köztes tónus (szürke-skála): A vizsgált képsík-mozaikon belüli helyi kontrasztokat rögzítő, szélsőséges tónus-kezdemények összehangolására szolgáló átmenet.

     Határsáv: A kontúrvonalakat kétfelől szegélyező, eltérő világosságú mezők.

     Környezeti belemetsződés: A főtéma térbeli helyzetére utaló vonal, amely a tárgy-kontúrba látszólag belevág, s annak tagolásával már a tisztavonalas előkészítés idején nagyban hozzájárul a pontos szerkezeti felépítéshez.

     Helyi kontraszt: Vonalmenti tónus-különbség.

Figyelmünk fókusza (a megfigyelés köre): A "helyi kontraszt" megvalósítása során egy-egy képsík-mozaik kerületére összpontosítunk. A határmenti tónus-különbségek megállapítása érdekében a vonalháló többi részét ideiglenesen kitakarjuk. A célterület kontúrvonalát "kerület-követő" felderítéssel követjük. Úgy fókuszáljunk, hogy a "megfigyelés körében" csak egyetlen, kurta vonal-szakasz maradjon! ("T"-csomóponthoz ezért három db megfigyelési kör tartozik.) A kérdéses határsávot kinagyítjuk. Ekkor a szemügyre vett kontúrvonal a "megfigyelés körét" egy világos és egy sötét félre osztja (14. ábra).      Rejtett tónus-váltó: képzelt határ ellentétes tónus-kezdemények között. Köztes tónusok révén ezen a szögfelező-szerű virtuális vonalon fordulnak át az azonos képsík-mozaikon belül csatlakozó szélsőségek (17. ábra).      Sakktábla-effektus: Szomszédos képsík-mozaikok azonos tónusai a határ mentén, átellenesen, csak pontban érintkezhetnek, különben eltűnne a vonal (11. ábra).

14. ábra: Figyelmünk fókusza (a "megfigyelés köre"). Kisérletképpen az egyéb részleteket átmenetileg egy lyukas tárcsával takarjuk ki.

     Tisztavonal-háló: A szerkezeti felépítés eszköze, amely a tárgykontúrokon kívül a környezet lényeges határvonalait is (a "környezeti belemetsződéseket") magába foglalja. Ide soroljuk az árnyék- és fényhatárokat, az anyag- és színváltásokat is, továbbá minden egyéb vonalat, amely tónusváltást jelez.
     Tónus-kezdemény: A vonalmenti "Világos vagy Sötét?" összehasonlítás eredményét rögzítő elemi folt, amely a figyelem fókuszába redukált vonal-szakasz sötét oldalfelére éles határával illeszkedik, attól elfelé pedig elhalványul (13. ábra).
     Tónus: relatív világossági fokozat, ami szomszédjához képest érvényesül.
     Vonalfél-szomszédság: A megfigyelés körébe koncentrált vonal két oldala. Első tónuslépcsőben feladatunk ezeknek a szomszédságoknak világossági összehasonlítása. A helyi különbségeket ideiglenesen végletekben állapítjuk meg. ("A vonal melyik oldala a sötétebb?") Ahol van vonal, ott lesz egyértelmű tónus-különbség is.
     Vonaháló-réteg: Felfogásom szerint a tónusos távlati kép hártya-szerű rétegekből tevődik össze. Biztonságos alap a szerkezeti felépítés tisztavonal-hálója, erre épülhetnek a különböző tónus-rétegek, s végül a szinek. Tónusozó eszköztáram első helyén szerepel a "helyi kontraszt", amely a vonalmenti tónus-különbségek megfigyelésén alapul. Következő állomás az "árnyékok és fények". A levegő-perspektíva módosításait külön térsík-tónusokkal vesszük figyelembe. A színek tónus-különbségei újabb réteg bevetését igénylik (2. ábra).

16. ábra: A képsík-mozaikok összessége kiadja a teljes képfelületet (Kezdő mozaiknak itt a központi, önárnyékos tárgy-oldalt választottam, 1-es jellel.)	16. ábra: A képsík-mozaikok összessége kiadja a teljes képfelületet (Kezdő mozaiknak itt a központi, önárnyékos tárgy-oldalt választottam, 1-es jellel.)
17. ábra: Látható ill. rejtett tónusváltók (pontozással jelölve), amelyek mentén azonos képsík-mozaikon belül a szélsőséges tónusok (szürke-skálák révén) átfordulnak.

     Kezdjük a tónusképzés gyakorlását forgástestekkel: első mintánk a henger és a gömb! Ezután következzen a síklapú formák részleteinek tanulmányozása. Oldaléleiknél máris alkalmazhatjuk a perem-csillogás kifejezését - ez pedig visszavezethető az elemi henger fénycsík-alkotóihoz.

     A tárgyak anyaga szerint is csoportosíthatjuk mintáinkat. A választott témát közvetlen környezetével együtt ábrázoljuk!