A Budapesti Közgazdasági Egyetem (népszerű rövidítéssel: KÖZGÁZ) aulájának belső képe. Ezt rajzoltam másodéves építész-hallgatóimmal 1999 őszén. Miközben a távlati kép szerkezeti vázát építettem, lépéseim sorrendjét a lap szélére jegyeztem fel. Így született meg ez a füzet.

     A szabadkézi rajz szerkezeti felépítése során az építészhallgatók leggyakoribb típushibái a következők: téves a rövidülések mértéke, illetve hibás az összetartások feltételezése. Az alálátások alulbecsültek, a rálátások viszont eltúlzottak. Ezért távlatrajzuk térhatása csak fogyatékosan idézi az eredeti látványt.
     Rajztanárként az a célkitűzésem, hogy diákjaim - a természet-utáni térábrázolás keretében - megismerjék az adott nézőponthoz tartozó szerkezeti alapvonal-háló torzulás ábrázolásának képsík-felbontásos technikáját is. Ez az eljárás kiegészíti az iránypontokhoz kötött, hagyományos perspektíva-szemlélethez Mivel a keresett iránypontok ritkán esnek a rajzon belülre (vagyis feltételezett helyük eleinte bizonytalan), tapasztalatom szerint a gyakorlatban a képsíkfelbontásos módszer eredményes megközelítésnek bizonyult.
     Mielőtt hozzáfognék a távlati képhez, néhány környezet-tanulmányt készítek. Szembefordulva az egyik belső homlokzattal, alaposan szemügyre veszem annak ismétlődő összetevőit. Így jobban megértem az architektúra szerkezetének eredeti arányait. A térhatároló síkok szemből nézve még zavartalan méret-rendjét ugyanis a távlat tüneménye látszólag el fogja torzítani.
     Képeslap-méretű jegyzeteim egyikén az ábrázolandó tér kínálta kedvező nézőpontot választom ki, a másikon pedig az ehhez szükséges térsíkok szerkezetét tanulmányozom szemből nézve. A vetületi vázlatnak az a célja, hogy a végleges távlati képen könnyebben tudjam majd ábrázolni a látószögemnek pontosan megfelelő perspektívikus torzulásokat.

Alulról felfelé lépegetve, sematikus vetületet készítek egy függőleges nyílás-sorról (1. ábra). A szimmetria miatt elegendő a mezők felét gondosan megrajzolnom, ezután pedig az elkészült fél-motívumokat a felező tengelyen áttükrözöm. Amíg az első képeslapon dolgozom, megismerkedem a homlokzat szer-kezetének belső logikájával. A választott nézőpont nyújtotta képkivágás szerint (16. ábra) csak a földszint és az első emelet egy része látszik majd a térből. Ezért elégnek tűnik a mellékelt fal-részlet elemzése.      A látvány pontos mélységérzetet keltő ábrázolásának egyik lényeges előkészítő lépése az, hogy felismerjük a csupa függőleges és vízszintes vonalakból álló szerkezeti rasztert (2. ábra). Erre az alapvonal-hálóra illeszkednek az egyéb építészeti részletek. A modulháló rácspontjainak rendjét sokkal könnyebb előbb nézetben megérteni, mint távlatban. Perspektívában ugyanis a szemlélő képsíkjával szöget bezáró felületek hálói eltorzulnak, az azonos szakaszok egy része rövidülésben látszik, a valóság párhuzamosai pedig (különböző mértékben) összetartanak. 1. ábra: A belső homlokzat szerkezetének ismétlődő összetevői

     Azt tapasztaltam, hogy ha megértem vetületeiben (azaz amikor még nem torzul) egy adott architektúra szerkezetét, könnyebben tudom arány-rendjét rövidülésben is ábrázolni. Ez azt jelenti, hogy a távlati kép megrajzolása előtt érdemes a térhatároló síkokat alaposan "körüljárni": ebben az esetben a homlokfalakat elölről és oldalról, a mennyezetet alulról ill. a padlóburkolatot felülről tanulmányozom.

Az illusztrált példa alapvonal-hálójának javasolt kiindulása legyen pl. az alsó szint félköríves ablaknyílása! A boltív záró-díszéhez a negyedkör mentén jutok el; a megfigyelt fél-motívumot fogom a szimmetria-tengelyen átvetíteni. A váll-tartó oszlopok kötegét a lábazat összevont tömegével hasonlítom össze. (Kezdhettem volna a padlónál is a homlokzat-építést - de mindig vonz a téma közepe! Talán azért, mert így a kép lapon való megfelelő elrendeződése szinte önmagától megvalósul.)      A mozgalmas lábazati részt először egyetlen hasábnak veszem. A tömb belső osztásai (legalábbis féloldalt) segítenek abban, hogy megfelelő "befoglaló formához" jussak (3. ábra). Azt kérdezem magamtól, hogy hány négyzetet írhatnék bele ebbe a foltba?

     A képsíkot rendre az aránymérés szempontjából jól mérhető mozaikokra bontom. Mit jelent számunkra az aránymérés? Azt, hogy ideiglenesen egyszerű geometriai formákkal helyettesítjük a látványt (illetve annak a képsíkra vonatkozó vetületét). Képsík-felbontásos megközelítésem az építészeti szabadkézi rajz szerkezet-építő fázisában csupa derékszögű háromszöggel ill. párhuzamos oldalpárú négyszöggel (négyzet, téglalap, rombusz vagy paralelogramma) dolgozik. Az előbbinél a befogókat, az utóbbiaknál a szomszédos oldalakat hasonlítjuk össze. (Az "aránymérés" lépéseit részletesen a 17-18. ábrák mutatják be.)

	3. ábra: A függőleges skála (Sv) alapegysége. A hasábba foglalás előtt részletezem a lábazat felének díszes tagolását. Legyen a körvonal kiindulási szakasza valamelyik jellegzetes rész-méret: pl. a felső tálca vastagsága! Külön-külön mérlegelem azokat a pozitív és negatív formákat, amire a kontúr a befoglaló téglalapot osztja. Az egyszerűsített körvonalat áttükrözöm a felező tengelyen.

	4. ábra: Az első lépések. A lábazat tömbje nézetben téglalap alakú hasáb. A szélesség egységét rávetítem a magasságra. Ezt a foltot mint mérőlécet használom az össze-vont oszlop-sziluett arány-mérésénél 5. ábra: A magassági mérce alja. A változó homloksíkú lizénákat kötegbe rendezem. A háló első elemeit az (egyszerűsített) lábazat, a (hasábba foglalt) oszloptest és a (becsomagolt) oszlop-vállak adják. Az így kapott téglalapot széltében harmadolom, s erről indítom a kapuzáró félköröket.

     A lábazat egyik oldalának díszes körvonalát a szimmetria-tengelyen áttükrözöm, majd ráépítem a féloszlopot. A hasábok helyes hosszméretéhez úgy jutok el, hogy foltjukra a szélességük egységével képzett négyzethálót illesztek (6. ábra). A gyakorlott szemű rajzos ezen túlmenően az egyéb részletekbe (az ún. környezeti "belemetsződésekbe") kapaszkodva araszol felfelé (7. ábra). A lizéna tagolására igen alkalmas fogódzónak bizonyul pl. a fali lámpasor. Gömbjeik bonyolult elrendezését nem árt előre tanulmányozni! További vetületek segítségével próbálom csoportjukat megérteni - ez néhány újabb "képeslapot" jelent. Nehéz lenne kapásból rövidülésben visszaadnom szőlőfürthöz hasonló látványukat (31. ábra.).

     A lámpásoktól az ív-vállig lépdelek (7. ábra, 3. pont), eközben a földszinti kapuzat szemöldök-osztásai támogatnak. Az anyag-vastagságokat érdemes azonnal bejelölni! Megint egy kis részlet-skálához jutok. Így készül el lassanként, fokról-fokra a függőleges mérce (S_v).

	6. ábra: Az Sv alja. A hálót ráillesztem a hasábba foglalt oszlop-köteg téglalap-foltjára. Egységként a korábban részletezett lábazat magassága (a) kínálkozik. 7. ábra: A függőleges araszolás -hoz bármilyen belső részletet vagy külső részletet (ún. "kontúr-belemet-sződést") felhasználhatok. Itt pl. a vállak és a lámpások osztásaira támaszkodom.

	8. ábra: Az Sv ellenőrzése másképpen. A lizéna-köteg teljes magasságát letakarom a szélesség alapegységével képzett négyzetháló "létrájával". 9. ábra: Építkezés a másik irány-ba. Egyúttal megkezdem a földszinti kapumező szélességének beállítását. A lábazat foltjára négyzethálót illesztek, s ebből a függőleges mércéből származtatom az új méretet. Az oszlopköz becsült távolságát a már megismert mére-trendhez viszonyítom.

     Lényegében kezdettől fogva azt az utat illusztrálom, ahogyan a két főirány skáláját szakaszosan a képre illesztem. Az egyszerűség kedvéért először a szemből nézett homlokzat-sávon mutatom be araszoló módszeremet. Szinte ugyanezeken a nyomokon lépegetek végig a perspektívában is.

     A földszinti nyílás-keretet koronázó motívum befejezése következik. A negyedkör ívét a felénél (azaz a teljes kör nyolcadpontjánál), a pillér és a kiváltó találkozásánál, ott a sarokban, egy körgalléros kisablak "támasztja ki". Ennek berajzolásával véglegesítem az első keret fő méreteit (10-11. ábrák). Ellenőrzés-képpen a kiindulásul választott homlokmező össz-magasságára (S M) is futólag rámérem az össz-szélességnyi (S Sz) oldallal képzett négyzeteket. (9. ábra: a rajzlap érintése nélkül, csak a levegőben történik ez a mozdulat!)

     Hasonló szakaszolással szerkesztem meg a főpárkányt is. (Felfelé és oldalirányba araszolok, s gondosan kihasználom az ismétlődéseket.) Az új méreteket a már megtalált régiekhez hasonlítom: főiránybeli (azaz lapszéllel párhuzamos) vetítésekkel (27-28. ábrák).

	10. ábra: A negyedkör ívét negatív foltokkal egészítem ki. Kívül egy galléros körablak tölti be azt a cikkelyt, amelybe a negyedkört írhatom. A belső negatív foltot úgy ellenőrzöm, hogy a csíkozással jelölt mezőnek mindkét főirányát - szememmel és tollammal - végig követem. 11. ábra: Az alapvonal-háló széltében úgy képződik, hogy a megfigyelt fél-motívumokat a felező-tengelyen rendre áttükrözöm.

	12. ábra: A függőleges skála építése. Rajzolás közben meg-tanulom a szabályos szerkesztésű homlokzati sáv belső logikáját: Az emeleti féloszlopok a földszinti oszlopköteg-tengelyeken állnak (KBAL, KJOBB). A mezőfelező pedig az emeleti ablakpár középvonalával (MK) esik egybe. 13. ábra: Az ablaknyílás egyenletes osztásait a magassági mérce (Sv) pontosításához használom fel. Az elsőnek megfigyelt téglalapot rámérem a teljes üvegmezőre.

     A részleteket logikus csoportokba (sávokba, kötegekbe, mezőkbe) vonom össze. Az emeletközi sávot díszítő metopékat leszámolom. A nehezen áttekinthető, hosszú szakaszt először megfelezem, s így teszem fel magamnak a kérdést: "Hány metope esik egy mező-félközbe?" (15. ábra).

     Rajzolás közben egyszerűsítek; pont kerül a koszorú, vonás a triglif helyére. Ráérek a részletekkel foglalkozni később is - a közeli ornamentikát csak vázlatosan rögzítem. Helyszíni jegyzeteim alapján később fejezem be a képet.
     Az emeleti fal-rend szabályosan illeszkedik az előzőekben részletezett alsó szinthez. Jól látható, hogy a tengelyek folytatódnak: pillér pilléren, mezőközép-tengely pedig szintén a saját tengelyén áll. (Csakhogy a fenti féloszlop dereka karcsúbb lesz - szélessége éppen harmada a földszinti kötegnek.)

	14. ábra: Az egységnyi falmező függőleges tengelyei, a rajzolási sorrend szerinti csoportosításban. A két főirányba lépésről-lépésre terjesztem ki az ablak-sáv szerkezeti raszterét. Ez azt jelenti, hogy a függőleges mérce (Sv) és a vízszintes skála (SH) egymást támogatva, a mező-szomszédságok folyamatos összevetésével létesül-nek.

     A falmezőben félköríves záródású ablak-pár került középre, pontosan az alanti árkád-motívum fölé. Vagyis három fontos függőleges tengelyre épül egy-egy homlokzati sáv: a földszinti keretet határoló oszlop-kötegek tengelyére (K_BAL, K_JOBB) ill. a mezőközép szimmetria-tengelyére (M_K). Ezt a rendszert finomítja az ablakpár-keret szélső lábaival (A_BAL, A_JOBB). Az imént felismert első- ill. másodrendű osztásrend miatt alakult ki végül is a párkányon álló lábazati kockák tömegének dinamikusan változó ritmusa!
     A tájékozódás kedvéért érdemes már vázolás közben az eltérő anyagú ill. színű mezőket sematikus felületosztással szétválasztani (A klinkertéglás részt becsíkozom, ami rögtön egyféle tónus-különbséget is kifejez.)

     Emlékezetem szerint abban a sorrendben ismertem fel a két-szintnyi falmező függőleges tengelyeit, amilyen lépésekben a homlokzati mező összetevőit foltról-foltra megrajzoltam (14. ábra). Hasonló szakaszokban készítem majd a távlati kép szerkezeti hálóját is.

     •     Alap-egységként gondosan feltérképezem a mezőhatároló oszlopköteg-tengelyek közötti vízszintes            irányban mért távolságot (K_BAL, K_JOBB, 2-12. ábrák);
     •     A mezőközép szimmetriatengelye (M_K) következik, a fenti szélesség felezőjében ;
     •     A K/M fél-távolságot az ablakpár szélső keret-lábaival tovább-felezem (A_BAL, A_JOBB);
     •     Az "aránymérés" módszerével az ablakok négyzethálóját is megvizsgálom (13. ábra);
     •     A befejező ellenőrzés során az eltérő színű falsávokat grafikával megkülönböztetem (14. ábra, 5. pont). Ez            a másodrendű vonalháló egyúttal az alapegység változó mértékben előreugró falsíkjainak rendjében is            eligazít.


     Ebben a sorrendben értem meg a parapet-sáv dinamikusan tagolt forma-rendszerét. (Ki-beugró falsíkokról van szó, mintha falhoz tapasztott kockák sorakoznának a főpárkányon). Erre az ismeretre szükségem lesz a rövidülés megrajzolásakor - hiszen ezeknek a magasban lévő szögletes formáknak a kontúrvonalai alulnézetben "összesűrűsödnek".
     Szabadkézi épületrajzolásnál az ablakosztások mezői különösen alkalmasak arra, hogy mindkét főirány-beli skála kialakításában részt vegyenek. Most is felhasználom ezt a lehetőséget, az ablak-táblákba képzelt, másfél négyzet-egységnyi téglalapok szabályosan ismétlődnek (13. ábra).

     Elkészült a magassági skála (S_v). Ezzel szinte egyidőben a vízszintes skála (S_H) is kialakult (9, 11, 14. ábrák). A közölt homlokzati vetület-részlet, szimmetrikus és ismétlődő lévén, alkalmas lenne akár az egész belső térhatároló homlokzat felszerkesztéséhez. Első vázlatomnak azonban más a rendeltetése: az adott nézőponthoz tartozó (s egyetlen lehetséges perspektivikus torzulást kínáló) látvány szerkezeti felépítését készítem vele elő.

     Az itt következő helyszíni tus-tanulmány rövidülésben mutatja a korábban szerkezetileg részletesen megismert térhatároló síkok vázát, s egyúttal megkíséreli foltjaik hozzávetőleges elrendezését a rajzfelületen (16. ábra).
      Ügyeljünk a látókúpra! A kezdő hajlamos több képre valót egybe-rajzolni. A képkivágások halmozása gyakori típushibának számít.

16. ábra: Második aula-képeslapom már perspektívában készül. (Feladata - többek között - a kedvező képkivágás megkeresése lesz.) Miután a szabályosan ismétlődő falmezők arányait szemből nézve részleteiben kitanultam, az ablak-
sávok távlatból eredő torzulásának nézőpont-helyes ábrázolása már nem olyan nehéz.

     A földszinten körbefutó nyíláskeret-sornál főleg a díszlet-szerűen kirajzolódó kontúrokat hangsúlyozom. Eközben ügyelek a kapumezők módosuló alakjára és arányaira. A mező-peremek kiemelésével a távlati hatást térsík-tagolással fokozom.
     Sok rajzoló-társam belebonyolódik az architektúra "felszínének" részleteibe! A rész-hibák menet közben összeadódnak, s végül szétfeszítik a kép szerkezetét. Ezért javaslom, hogy bontsuk fel a távlat-ábrázolás szerkezeti problémáját elemi összetevőire, s egyenként oldjuk meg azokat! Álláspontom szerint ugyanis az Építészeti Szabadkézi Rajz egyik elsőrendű feladata a hiteles térhatás keltése. Nem kerülhetjük el az egyedi nézőponthoz tartozó "mértékadó" (azaz legszélső) alá- és rálátások pontos rögzítését, melyek révén végül is az iránypontok és horizont helyzetét is érzékeltetjük. Csak a szerkezeti váz összeállítása után vessük magunkat az alapvonal-hálóra illesztendő sokféle egyéb részlet kidolgozásába! A vázolás első időszakában fokozottan ügyeljünk arra, hogy bele ne essünk az általában jelentős rajzfelületet kitöltő előtér ornamentikájának vonzó csapdájába.

	17. ábra: A mértékadó (leg-nagyobb) alálátás ferdéinek vizsgálatára alkalmas "aránymérő" módszer a képen bejelölt és elemeire tördelt jellegzetes, háromszög alakú képsík-mező.	18. ábra: A vizsgálandó képsík-foltot - a kontúrvonal töréspontjára fektetett fő-iránnyal - "jól mérhető" derékszögű háromszögekre bontom, s egyenként határozom meg azok befogóinak viszonyát. Ezek az arányszámok adják ki a látszatra ferde él dőlését. Alacsony horizontú nézőpont esetén könnyebb a fenti (meredekebb) alálátásokat mérni, mint a lenti (laposabb) rálátásokat.

     A lizénától-lizénáig terjedő, földszinti nyílás-keretek álló téglalapjai perspektívában, az én nézőpontomból, karcsú trapézoknak látszanak. (Emlékezzünk a 9. ábrára: szemből nézve dupla-négyzet méretűek voltak.) El kell találni perspektívikus torzulásuk pontos arányát! Ez a művelet két lépésben történik. Megállapítandó egyrészt a térhatároló síkok (valóságban vízszintes) metszésvonalainak látszólagos dőlése a képsík pereméhez képest; másrészt pedig a függőleges oldalpár vízszintes irányban mért (s praktikusan az S_v-hez viszonyított) virtuális összeszűkülése.
     Az építészeti szabadkézi rajz mindennapi gyakorlatában a fentiek szerint is jól megközelíthető az összetartás és a rövidülés hiteles ábrázolása. Az ismertetett képsík-felbontásos metodikán túlmenően, a párhuzamosok összetartását utólag mindenképpen ajánlatos még egyszer megvizsgálnunk. (Az ellenőrzésnek egyik alkalmas módja lehet például a rajztábla síkjának megbillentése, majd a rajz összetartó vonal-nyalábjait szögszárakként, oldalról, a képzelt iránypont, mint szög-csúcs felől szemléljük).
     Gyakorlatilag elegendő a legközelebbi alapegység elváltozásának mértékét helyesen megrajzolni. Az ún. átlós módszerrel szomszédjait hátrafelé akár ki is szerkeszthetnénk! Bizonyos rutin megszerzése után "szemünk iránytűje" (a szemmérték) - tapasztalatainkra és érzékeinkre támaszkodva - szerkesztés nélkül is biztonságosan eltalálja az ismétlődő elemek nézőponthoz tartozó rövidülésének mértékét, s azt utólag csak ellenőrzésre használja.

19. ábra: A mértékadó alálátás ferdéinek képsík-felbontásos módszerrel történő meghatározása. A vonalkázott általános háromszöget (x irányú) talpvonalával jól mérhető derékszögű háromszögekre bontom. A rajzeszközre tett talpvonalat negyedkör-íves bevetítéssel hasonlítom össze a függőleges skálával (XHÍD / Sv), s ezt az arányt aránypárként viszem át a képre. Fontos előtér-kontroll is ez egyben, ugyanis a híd kazettás alja annyira részlet-gazdag, hogy foltját könnyű "túlrajzolni"! Az ellenőrző mérés során a híd-talp sarok-élnél képzett látszólagos magasságát hozzámérem a függőleges skálához (YHÍD / Sv). Innen véletlenül azonosnak látszik a híd-talp képsíkon mért magassága és a mértékadó alálátások vizsgálatára kijelölt háromszögek rövid befogóinak összege (YHÍD = Yalsó + Yfelső).

     A választott belső tér szabályos "nagykocka-belső" (21. ábra). A távlati kép szerkezeti felépítésének egyik kulcspontja az a lépés, amellyel a tér sarkaiban összefutó, egymáshoz képest derékszögben elhelyezkedő síkok metszésvonalait megrajzoljuk. Az alábbiakban ennek az ún. Y-csomópontnak a nézőpont-helyes megfogását részletezem.

     •     A függőleges skála (S_V) gondos feltérképezése - a korábban részletezett falmező osztásrendjének            felhasználásával - a sarok-élnél ill. annak közvetlen környékén történik. A megfelelő rövidülés felismerése            szempontjából nagyon sokat jelent, ha a hátrahúzott ajtó-sík (HHAS) "derékbőségének fogyását" már itt,            a sarokban bejelöljük! Ahogy közeledünk az előtér felé, ez az ismétlődő mező-motívum perspektívában            egyre szélesedik (20. ábra).

20. ábra

     •     A szélső meredekség meghatározása következik: azaz milyen mértékű pl. a földszinti főpárkány            látszólagos dőlése (f) a vízszinteshez képest? (23. ábra).

     •     A rövidülő oldal két szélső függőleges határa között mért vízszintes irányú távolságot összevetem            valamelyik függőleges skálával; ezt jelenti az x/S képlet (25-26. ábrák).

     •     A mértékadó (legmeredekebb) alálátás meghatározásához tovább részletezem a "lapszéli" Y-t. A távoli            sarokpillér osztásrendjét a közeli pillérhez hasonlítom (24. ábra) .

     •     Oldalra pillantok, hogy megállapítsam a szemmagasságom (H) pontos helyzetét. Ezt a (vízszintes)            metszősíkot viszem körbe a látvány távoli belsejébe! Szabályos térben az ismétlődő elemek könnyen            visszakereshetők. Horizontom a távoli saroknak abba a lábazati mezejébe esik amely mezőt magam            mellett, szemmagasságomban, az imént beazonosítottam. Ezt erősítik meg a távolban rajzoló tanítványok            figurái is, mivel az ő fejük szintén a feltételezett szemsík-magasságban takarja az oldalfalat (33. ábra).

	21. ábra: A vetületi vázlat után perspektívában már könnyű felismerni a térhatároló felületek nagykocka-belsőhöz hasonló szabályos rendjét 22. ábra: Oldalfalak, padló ill. a mennyezetként szolgáló híd-alj - ezek képezik az adott tér határoló síkjait. A bejelölt háromszög alakjának tudatos érzékeltetése komoly szerepet játszik a sarok-élekhez tartozó alálátások "megfogásában".

A tagozatok a teremben rendre megismétlődnek. A túlsó sarokra is átviszem a közelben megfigyelt és beazonosított részleteket. Az azonos magasságban lévő, hasonló elemekre vízszintes érintőket fektetek. Mivel ezek is összetartanak, a mező-közök rövidülnek.

     Fontos ellenőrzés következik: az ismétlődő homlokzati elemek csoportjait külön-külön, most a rövidülés szempontja szerint nézem végig. (Így pl. megvizsgálom az összes azonos nyílás hátrafelé fogyó, előre-felé növekvő rendszerét.) A híd aljának látszólagos (képsík-beli) magasságát hozzámérem a már elkészült részek rendszeréhez; itt pl. a sarok-skála földszinti-emeleti tagolásához (19. ábra). Képletben: Sm / S_V
     Sok rajzoló számára csapdának bizonyul a részletek túlzott felsorolása! Pl. ha a közeli díszes sávokat egyenként ragasztgatnám egymáshoz, biztosan kifutnék az "összvastagságból". (Ugyanez érvényes lehet a távoli részletekre is!) Ezért azt javaslom, hogy a homlokzatképző elemeket logikus "egység-csomagolásban" kezeljük. Rajzolás közben alkossunk összevont mezőket, kötegeket, sávokat! Szerkezetileg ez azt jelenti, hogy részletezés előtt a fontosabb össz-méretek szélső pontjait rögzítjük.
     Tehát a megoldás a következő: az alálátás Y-jának képsík-felbontott derékszögű háromszöge, majd a rajztábla felső élével végrehajtott vízszintes bevetítés. A távlati kép felszerkesztése közben valódi segítség az Ybl-féle szabályos rend, ami a külső-belső szimmetriát, az azonos elemek kiszámítható ismétlődését jelenti. (Hasonlít ez a klasszikus zenére, amelynél szinte előre kitalálható a következő dallam.)

23. ábra: Az alálátás ferdéjének dőlés-mérése Az azonos építészeti elemekre rendre érintőt fektetek. Az oszlopfőket koronázó gerenda (architráv) vízszinteshez viszonyított látszólagos dőlését a távoli támasz-elem lapszéllel párhuzamos irányú bevetítésével határozom meg. Célszerű előzőleg a vonatkozó közeli elemet részletezni. ("Hányadik közeli fúga magasságába esik a távoli oszlopfőre illesztett rajztábla-felsőperem?") Az iránypontok helyzetét utólag egyéb módszerekkel is ellenőrizhetjük.

24. ábra: A mértékadó ferde (f) függőleges befogójának méretét (Yf) oda-vissza-vetítésekkel két helyen is leolvashatom: vagy a távoli oszloptengelyen (felül, az SV meghosszabbításán), vagy a közeli oszlop fúgáit számolva. A rövidülő falsík torzulását úgy mérlegelem, hogy az azonos építészeti részek távoli és közeli elemeit vízszintes vetítéssel egymáshoz viszonyítom (SVKÖZELI / SVTÁVOLI).

	25. ábra: A rajztábla felső élére állított virtuális képsíkon az oszlopok közötti X irányú távolságot az ún. "ceruzás méréssel" veszem szemügyre.

26. ábra: A következő mozdulattal a mérté-kadó ferde él vízszintes összetevőjét negyed-kör-íves ráforgatással a közeli függőleges skálához mérem. (xf/ SVKÖZELI)

	27. ábra: Az ún. "főiránybeli vetítésekhez" rajztáblám peremeit biztonságosan fel tudom használni. 28. ábra: Így pl "vízszintes bevetítésnél" a rajztábla - szem-síkkal párhuzamosan tartott - felső peremét a vizsgált képsík-pontig emelem (Yf / SV).

     Összegzésül álljon itt a szabályos belső tér két iránypontos perspektívájának általam követett rajzolási sor-rendje, ahogyan azt a helyszínen a lap szélére feljegyeztem.

	•     (1) A messzi térsarkot részletezve, felveszem a távoli függőleges            skálát (SVTÁVOLI).      •     (2) Egyszerűsített mezőkre bontva megrajzolom a majdnem            szemközti (ezért alig torzuló) fal mezőit. Eközben az előtanulmányok            során megfigyelt logikai rendre támaszkodom.      •     (3 a) A trapéznak látszó, erősen rövidülő oldal szélső határai            következnek. A felső és alsó ferdék dőlés-mértékéhez szükséges            főiránybeli összetevőket a vízszintes bevetítés ill. a ceruzás mérés            forgatásos módszerével határozom meg.      •     (3 b) A közeli függőleges mérce (SVKÖZELI) tagolásával folytatódik            a szerkezeti váz építése. (Ennek részleteit távol eső párjához kell            viszonyítanom, vö 23-24. ábrák.) A képsík-felbontásos módszer            szerint lent és fent Y-magasságokat mérek, miközben a horizont            helyzetét tisztázom (s be is jelölöm a rajzon, ha van rá alkalmas            hely); továbbá a köztes geometriai formákat ellenőrzöm.      •     (4) Az erősebben rövidülő (a képsíkomat meredekebb szögben            metsző) baloldali fal hátrafelé sűrűsödő osztásait csak az után            kezdem e berajzolnil, hogy közeli és távoli határainak helyzetét már            rögzítettem.
	•     (5) Az előtér hídjának távoli pereme a szemközti fal korábban            megalkotott szerkezeti hálóját rendre jól azonosítható pontokban            metszi. Az alálátásnak e hosszú, ferde vonalát sávról-sávra            összenézem az ablakmezőkkel. Minél hosszabb a vizsgált egyenes,            annál pontosabban ellenőrizhető képsíkbeli dőlése.      •     (6) Az előtér széles híd-talpának látszólagos magasságát is - a            kazettás mennyezet osztásainak részletezése előtt -            összehasonlítom a távoli sarok-éllel.

•     (7) Végül a vonal-sűrűs emeleti mező belső tagolásával egészítem            ki a rövidülésben látszó oldal rajzát. E műveletben nagy            segítségemre van legelső homlokzati tanulmányom - most már            akkor sem tévedhetek el, ha a felső sávba a híd betakar! A            képalkotás jelenlegi szakaszában már bőven van mihez            viszonyítani az új elemek helyzetét. A másodrendű osztások            rendszerét a fővonalak hálójára illesztem. Így pl. a parapet-sáv ki-            és beszögellései a már megismert tengely-sorra ültethetők. A            részletek további sűrítésével véglegesítem annak a jellegzetes,            háromszögletű képsík-mozaiknak az alakját, amely a mértékadó            alálátás ferdéinek meghatározásában olyannyira jelentős szerepet            játszik.

•     (8) A padló felület-osztásaival fejezem be a kép előterét. A márvány            mintázata főleg a háttér sötétebb foltjainak tükröződésén belül            rajzolódik ki a burkolaton.            Ezek voltak rajzomon a tiszta-vonalas szerkezeti háló felépítésének            főbb lépései.

A részletek rajzolása közben a bonyolultabb formákat (perspektivikus torzulásuk ábrázolása előtt) vetületekben is tanulmányozom. Ezért próbálom szemből, oldalról ill. alulról megérteni az oszlopkísérő lámpa-füzéreket (31. ábra). A vízszintes vonalban sorakozó falikarokra érintőket illesztek, amelyek a perspektívában összetartanak. Így keresem meg pontos helyüket a lapon. Ebbe a csoportba tartoznak az oszlop-díszítések visszatérő elemei is. A skála-építéshez eddig csak néhány szélső nyílást figyeltem meg. Amikor az ablak-sorokat köztes elemeikkel kiegészítem, a közös párkányok és szemöldökök csíkjait összetartó vonal-nyalábokba kell fésülnöm. A hasonló mező-elemeket csoportonként ellenőrzöm. A közelebbiek segítségével tisztázom a távolabbiakat .      A teret felülről határoló híd talp-gerendáinak megrajzolása ezek után már nem okoz nehézséget. A kazetta-keretek sarkait pontonként (egy-egy láthatatlan, főiránybeli segéd-egyenessel) hozzárendelem az elkészült falrend szerkezeti hálójához. Így pl. a közeli gerenda-sarokpont (P) pont koordinátái a következők: vízszintes pozícióját az első lizéna baloldali kontúrja határozza meg. Magassági helyzete a párkány felett van. A kérdés csak az, hogy mennyivel? Ezt érdemes újra bemérni, hiszen az előtér különösen érzékeny az elrajzolásokra.

30. ábra

        Szerkezeti vázlatom körbeért: az első és az utolsó vonalam között csupán fél centiméter az eltérés, ott lent, a    sarokban. (Ez az igazi sikerélmény!) Lényeges ellenőrző visszajelzéshez jutok, amikor összenézem a    különböző síkokban futó, de a valóságban párhuzamos egyenesek meghosszabbított kötegeit. Ezeknek    ugyanis azonos az iránypontjuk. Ilyen egybeesések ezen a rajzon is előfordulnak: pl. a híd vízszintes síkú    mennyezet-kazettáinak rövidebb oldalai és a függőleges síkú, balfelőli fal vízszintes irányú osztásai a távlati    képen szinte egy vonalba kerülnek.

31. ábra: Egy részlet körüljárása. A falikar gömbjeinek bonyolult térbeli elrendezését hat kis vázlaton keresztül értem meg. (Az első öt vetületként, majdnem egyszerre készül, hiszen körről-körre egészítik ki egymást.) Egyetlen oldalnézet most nem is elég! Ezért közelebbről még egy függőleges metszetet készítek. Az előbbiek és a kettős elölnézet együtt magyarázzák meg a lámpások térbeli koordinátáinak rendszerét. Mire körbeérek a nézetekkel, fel tudom vázolni a sematikus váz-szerkezetet. A búrák középpontját összekötő egyenesek egy olyan "csapott gerincű és vállú nyeregtetőt" formáznak, amelynek homlok- ill. hátsíkja különböző, de egyenlőszárú háromszögekből állnak. Rajzolás közben végre megtalálom bennük a rendszert: a külső sor felső gömbje egy magasságban van a belső sor alsó két gömbjével! Befejezésül a gömbökre külső érintőket illesztek, s egy végső alulnézet segítségével tisztázom a csoport trapéz-alakú befoglaló formáját, illetve a sorok közötti távolságot.

32. ábra: Saját példám a vázolás tus-technikájára. Szerkezet-kereső vonalaimról elmondható, hogy inkább csak "elejük és végük" hagy nyomot a papíron. A közbülső szakasz szinte nyitott marad, ezért könnyen módosítható. (Ennek egyik oka a gyakori megfigyelésben rejlik. Vonalanként duplán is odanézek: innen indulok, oda érkezem!. Szerkezeti vázlatom vonal-gombolyagja a távoli sarokban ér körbe. Az első és utolsó vonás közti jelentéktelen eltérés beleolvad a lábazati részletekbe.      A távlati rajz tisztavonalas szerkezeti felépítés során sem tilos néhány árnyékos mező előzetes bejelölése. A részletes tónusozás viszont nem az előkészítő fázis feladata. A "túlsötétített" elrajzolások később már nehezen javíthatók. Szabad viszont a kisebb hibákat új vonalakkal úgy elrejteni, hogy a javító vonalat megelőző régi vonal (valamelyik későbbi tónusháló részeként) szépen belesimuljon környezetébe.